Macifiú kb. fél órája üvölt, megvolt a azoptatás, a dúdolgatás, a rázogatás, a szellőztetés, a pelenkázás, de ő üvölt rendületlenül, és szinte már látni, ahogyan lilul a feje. Csüggedten és egy hatalmas sóhaj közepette Macifiú apukájára néztem:
- Most mit csinálunk ezzel a gyerekkel? – a másodperc tört része alatt jött a válasz:
- Felneveljük.
Hát ja.
A védőnőnk furcsa egy lélek. Azt ugye írtam már, hogy gyereket mérni nem nagyon tud. Fontos tulajdonsága még az is, hogy az elsőgyerekes anyuka sok hasznát nem tudja venni, mert az ember bármit kérdez tőle, csak annyit mond, hogy nem kell izgulni, ez teljesen normális. Mondjuk ez elsőre nem tűnik akkora bajnak, mármint az, hogy lelket ölt az emberbe, de én például utálom, hogy magyarázatokat nem ad a dolgok mellé. Ha a kérdés ugyanis úgy szól, hogy ezt vagy azt miért így csinálja a gyerek, a válasz akkor sem egy gyereklélektani fejtegetés, csupán annyi, hogy ez így jó. Hamar megszokja így az ember, hogy a szükségesnél több infót ne próbáljon meg megosztani a védőnővel, illetve felesleges kérdéseket meg végképp ne tegyen fel.
A minap egy óvatlan pillanatban azonban elfelejtettem ezt az alapszabályt, és a kelleténél több infót osztottam meg vele. Arra a kérdésre ugyanis, hogy hogy van a császármetszéses hegem, válaszként egy bővített mondatban elmondtam, hogy szuperül, csak a terhességi csíkok és a hasam megváltozott alakját nem szeretem. Ő erre a világ legnagyobb természetességével csak annyit mondott: – Ja, azzal nem kell foglalkozni. Meg kell plasztikáztatni. Én is megcsináltattam…. És ahogyan a hasához nyúlt egy pillanatra elfogott a rettegés, hogy meg is mutatja mindjárt.
Mert ennyire jó barátok azért nem vagyunk.
Bekövetkezett, amire oly régóta várunk, Macifiú végigaludta az éjszakát. A témában kevéssé jártasak kedvéért azért megjegyzem, hogy ez nem teljesen azt jelenti, mint amit várna az ember, hiszen az én ízlésem szerint Bogyó még így is borzasztóan korán kelt (fél 7kor), ám mégis biztató, hogy a kisfiunk immár 9 hosszú órát is képes volt eltölteni az anyja melle nélkül.
Haladunk mi, kérem szépen.
A hétvégén nagyon megörültünk a jó időnek, és rögtön ki is találtuk, hogy a pomázi utcákon való kóborlást lecseréljük egy igazi kirándulásra. El is indultunk Gödöllőre, gondolván, hogy megnézzük a kastélyt, eszünk valamit és sétálgatunk. Nagy csalódás volt, hogy az egyébként magát akadálymentesként hirdető kastélyt nem lehet babakocsival megnézni. A recepción azt mondták, ennek műtárgyvédelmi okai vannak.A kengurut ugyan tudtak volna adni, de abba pici gyereket nem nagyon lehet beletenni (gerincvédelmi okokból), nagyot meg nem igen lehet cipelni (szülői gerincvédelelmi okokból). Nem bírom felfogni, hogy a kerekesszék és a babakocsi miben különbözik egymástól, illetve azt sem, hogy akkor miért nem lehet esetleg egy kisebb babakocsit kölcsönözni a ruhatárban hasonlóképpen ahhoz, ahogy ezt a kerekesszékkel is teszik. Duzzogva hagytuk magunk mögött Gödöllőt, ám a poszt pozitív kicsengéséhez meg kell jegyeznem, hogy így legalább barangolás közben rátaláltunk a vácrátóti botanikus kertre, ami egyszerűen gyönyörű, és nem mellékesen, babakocsival is teljes egészében bejárható.
Valamit valamiért
Közlekedni gyerekkel nem egyszerű, még akkor sem, ha minden eszközünk adott a dologhoz. Nekünk például van Chicco babahordozónk, ami autósülésként is használatos, valamint van babakocsink (Graco Quattro Tour), amit szeretünk, viszont az én C3-asom annál kevésbé. A QT ugyanis nagyon jó kocsi (nagy, bolygósítható kerekei vannak, állítható karú és több fokozatban dönthető), viszont ennek megfelelően eléggé nehéz is – 15 kiló. Ha mindennek cipelése nem lenne még elég, általában egy sima kiruccanáshoz is kell a pelenkázótáska, ami újabb cipelendő súlyt jelent. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy bevásárolni igazán csak ott tudok egyedül a gyerekkel, ahol van bevesárlókocsi, hiszen arra csak rá kell pakolni a hordozót, és akkor legalább ketten együtt is be tudunk menni. (Babakocsival nem is próbáltam még bevásárolni, mert elképzelni sem tudom, hogyan kell tolni a kocsit és vinni a kosarat egyszerre.) Vannak viszont olyan helyzetek, ahol nincsen bevásárlókocsi, illetve a babakocsi sem fér, ilyenek például napjaink oly divatos plázái. Kreatív anyukaként azonban nagy mellénnyel arra gondoltam, hogy pillanatokon belül orvosolni tudom ezt a problémát is, így a Tesz-veszen leütöttem egy Naniát, ami egy kerekes hordozó. Elég csak az autóban tárolt ülést rápattintani a vázra, és már mehetünk is plázázni. Súlyát tekintve az egész csupán 5 kiló, és használatban is meglepően masszívnak tűnik.
Gyerekkel azonban a dolgok soha nem ilyen egyszerűek, és az ugyan kreatív, de nagyon naív anyukának rögtön pofára kellett esnie. Tegnap elmentünk bevásárolni, és amikor ráemeltük a hordozót a bevásárlókocsi tetejére, akkor derült ki, hogy a Nania hordozója pontosan illeszkedik a megfelelő vázhoz, viszont a speciális alakja miatt nem lehet biztonságosan rátenni a bevásárlókocsira, mert egyszerűen lecsúszik róla.
Mikor tanul már meg ez a gyerek járni?!
Amennyire örültem a múlt héten,, hogy Macifiú egyre többet alszik, most annál inkább el vagyok szontyolodva, hogy ismét háromóránként kér enni. A helyzet sajnos éjszaka sem jobb, visszatértünk a kétszeri szoptatáshoz. Nehéz eldönteni, hogy ezek a változások miért vannak, és valószínűleg nincs is sok értelme okokat keresni, de hát az értelmiségi szülő mi mást tehet, mint megpróbálja megérteni a gyerekét. Mi arra jutottunk, hogy macifiúnál leginkább vagy megint növekedési ugrás lehet (ez elvileg 3 hónapos korban okés is lenne), vagy csak megint felborult a napirend, mivel a hétvégén sok vendég volt nálunk. Úgy tűnik, mintha azon esetekben, amikor Macifiúnak osztoznia kell az anyukáján, akkor besűríti az étkezéseket, hiszen így ki tudja követelni a kizárólagosan vele töltött időt.
Kíváncsi vagyok, ez később hogyan alakul majd…
Nem szeretném elkiabálni, de az elmúlt héten örvendetes változás következett be nálunk: Macifiú elkezdett rendesen aludni. A rendesen jelen esetben annyit tesz, hogy ma például 7 és fél órát kibírt éjszaka evés nélkül. El sem hiszem, hogy 2 hónap után, amikor alduni egyben legfeljebb 4 órát tudtam, elérkeztünk idáig, hogy éjszakánként egyetlen egyszer kel fel a fiam enni.
Hiába, egyre nagyobb ez a gyerek… 
Múlt héten meglátogattuk a védőnőt, aki telefonon nehezményezte, hogy nem látta mostanában Maciboyt, és így kimaradt az egy hónapos státuszvizsgálat. Edit – a gyerek állam által kijelölt hivatalos szakszervezete – megállapította, hogy Ábel 5800 gramm (mondom én, hogy bolondgomba) és 59 centi. Ennél a pontnál halkan megjegyeztem, hogy 61 centivel született, de ez a védőnénit meg se rezzentette. Határozottan hozzátette, hogy biztosan a kórházban mérték rosszul, hiszen ennyi idő alatt általában még nőnek is úgy 4-5 centit. Azt már nem is mertem megemlíteni, hogy a héten 68-as ruhákat vettünk neki.
Az ember ne vitatkozzon a hatósággal, ha egy mód van rá…
Macifiú nagy gyereknek született: 3950 gramm volt és 61 centi, a csecsemőosztály óriása. Ezt először nem igazán akartam elhinni – a nagy gyerek nálam 4 kiló fölött van – aztán második és harmadik nap láttam egy éppen akkor megszületett kislányt, aki a normál méreteivel eltörpült a mi hosszú fiunk mellett. A szoptatással kapcsolatos első aggodalmak után – amikor Maciboy 3600 grammra soványodott – rohamos növekedésnek indult. 1 hónaposan 4830 gramm volt, és a saját mérésem szerint 65 centi. Holnap lesz 2 hónapos, ennek örömére megyünk a védőnőhöz is, kíváncsi leszek, hogy mennyit mér majd (én tegnap 5600 grammot mértem és 66,5 centit).
Bárcsak én fogynék ilyen ütemben…
A fiam, akit először méretei alapján Gemkapocsnak, később hivatalosan Ábel Zsombornak, majd pedig ismét a méretei alapján Macifiúnak hívunk augusztus 8-án született 11 óra 35 perckor. Hivatalosan, mert igazából én meg vagyok róla győződve, hogy a doki néni 11:34-et mondott, mikor kiemelte a hasamból. Macifiú ugyanis – a méretei következményeként – császármetszéssel született. Nem tudom, hogy érdemes-e hinni azoknak a teóriáknak, amelyek szerint az ember születésének módja meghatározza egész életét, ha igen, akkor hihetünk abban, hogy Macifiú már idejekorán ráérzett arra, hogyan lehet az életben a könnyebb utat megtalálni.
Majd meglátjuk.
Legutóbbi hozzászólások