időutazás 2010/04/28

1981

2010

8. hónap 2010/04/19

Megint elmaradtam a szokásos hófordulós poszttal. Mentségemre legyen mondva, hogy nagyon sok minden történt megint a közelmúltban. Először a bébiszitter keresés tartott lázban, aztán azon aggódtam, hogy mikor megyek vissza dolgozni és hogyan. Mackó mindeközben növöget, április 8-án 9680 grammot nyomot. A hosszát nem nagyon tudom lemérni, de valahol 76 és 78 körül mozog. Mozog, mert a gyerek tényleg mozog, mostanra egy igazi perpetuum mobile lett. Felfedezte a forgás tudományát, amit még éjszaka is szorgalmasan gyakorol (nagy örömünkre, mert félálomban ugyanis néha elfelejt hasról visszafordulni, hason viszont nem tud aludni, így aztán marad az éktelen vonyítás a segítségért), az utóbbi pár napban pedig az a kedvenc elfoglaltsága, hogy ülésből négykézlábra áll, majd pedig visszaül.

A korábban annyira nyugis kissrác mostanra egy időzített bomba lett, ami mellett semmi másra nem tud figyelni az ember, legyen az házimunka, email vagy egy telefonbeszélgetés. Ez a szokásosnál is fárasztóbb, mivel a hónapok múltával anyuka is kezd már egy kicsit befordulni. Nem is olyan régen olvastam egy amerikai cikket (bocs, hogy nincsen link, de lusta vagyok előbányászni) arról, hogy az anyukák a baba 5 hónapos korában szoktak befordulni. A szülés után 5 hónappal már a napi tevékenységek többsége rutinná válik, elkezd hiányozni nekik a felnőtt társaság, és ilyenkorra szokott a család is betelni a csecsemő újdonságával magára hagyva ezzel az anyát. Nálunk annyiból más a helyzet, hogy egyrészt kicsit kitolódott ez az időpont, másrészt viszont sok segítségünk a családtól eddig sem volt (erről nem ők, hanem a körülmények tehetnek), így aztán a segítség elmaradása nem jelentkezett akkora erővel. Azt hiszem meg kell tanulnom kkinyílni ismét a világ felé. Az elmúlt 9+8 hónap teljesen a befelé fordulásról szólt, most ismét kell egy kis idő, hogy ismét ki tudjak nyílni, és az egyetlen társaságom ne csak Mackó és az apukája legyen.

végtére is itt a tavasz

anyuka többé nem néz tévét 2010/04/13

Annyi szentimentálisabbnál szentimentálisabb iromány van az interneten arról, hogy milyen is anyának lenni, hogy még véletlenül sem szeretnék egy újabbat produkálni a témában. Elég legyen annyi, hogy szinte minden igaz, amit valaha is olvastam, de valószínűleg mindenki másként élni meg a dolgokat, így aztán a szubjektív elbeszélések persze különböző hangsúlyt kapnak. Érdekes azonban, hogy eddig még sehol sem olvastam azt, hogy az anyukák nem tudnának tévét nézni, mióta szültek. Nem, itt most nem arra gondolok, hogy a gyerek mindig a rossz pillanatokban kíván figyelmet az embertől, és így gyakorlatilag lehetetlen másfél órát egy filmre szánni. Én inkább azt vettem magamon észre, hogy olyan filmeket, amikben gyerekek vannak és rossz sorsok, azokat egyszerűen képtelen vagyok végignézni. Vagy elmenekülök, vagy teljesen banális dolgokon sírva fakadok. Ez duplán érdekes, hiszen én mindig olyan büszke voltam arra, hogy engem a terhesség alatt is elkerültek az érzelmi kitörések, és mindig kicsit lesajnálva, csípős megjegyzésekkel illettem azokat az anyukákat és várandós mamákat, akik a cukiságokat megkönnyezték.

A szülés után azt hittem, hogy ez a fajta rám nem jellemző érzelmesség majd múlni fog a szoptatás okozta oxitocinfröccsök csökkenésével, de ez egyáltalán nincsen így. A minap Mackó apukájával ezt próbáltuk éjszaka megnézni, és a végén könnyek között ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy Mackót – aki addigra már rég az igazak álmát aludta – felébresszem és megszorongassam. A gyerek érdekében remélem, hogy ezek az érzelemkitörések vagy csillapodni fognak, vagy én előbb-utóbb megtanulok velük együtt élni. Gondolom, hogy eléggé rühellné, ha az anyukája 14 év múlva puszilgatni akarja majd végig a Schindler listája alatt.

Addig is marad a Gilmore girls

Nyammm 2010/02/21

Lelkes anyukaként az ember igyekszik megfogadni a szakirodalom tanácsait, különösen, ha kutatási adatokat is feltűnnek a nevelési jótanácsok mellett. Így vagyok én is a szoptatással. A WHO szerint a csecsemők 6 hónapos korukig kizárólag csak anyatejet kell, hogy kapjanak, igény szerinti szoptatással kell biztosítani a megfelelő tejellátást, ami mellett nincsen szükség se vízre, se teára, se gyümölcspépre. Nem volt így teljesen tiszta a lelkiismeretem, amikor 5 és fél hónapos korában elkezdtem Mackónak bevezetni a gyümölcsöket. Szabályos lelkiismeret-furdalást éreztem, hogy megszegünk egy olyan elvet, ami egészen eddig az egyik legkeményebb vezérfonala volt az életünknek. A szoptatásokhoz igazítottunk mindent, Mackó igényei metronómként adták a ritmust az amúgy néha eléggé hektikus napjainkhoz.

Régóta vártam már, hogy elkezdhessük a hozzátáplálást. Mackó születésekor annyira távolinak tűnt a hat hónap, amit csak tejjel kell kihúznunk, és annyira nagynak tűnt a nyomás is rajtam, hogy nekem, illetve a belőlem jövő tejnek kell kizárólag életben tartania a gyereket. Nagy szavak ezek, és talán kívülállóknak érthetetlenek is, hiszen ezelőtt én sem gondoltam volna soha, hogy a szoptatás ekkora felelősség. Vártam tehát a 6 hónapos kort, egy-egy szűkösebb tejes napon pedig valósággal számoltam a napokat.

Furcsamód a hozzátáplálással azonban nem jött el a nagy megkönnyebbülés ideje. Nem szeretnék túlzottan szentimentálisnak tűnni, de a szoptatás kizárólagosságának megszűnése néha kicsit szomoróvá tesz, mert kezd elmúlni egy olyan időszak, ami soha nem fog már visszatérni a kettőnk életébe. Érdekes ugyanakkor az is, hogy soha annyi tejparám nem volt, mint mióta Mackó már szilárd táplálékon is él. Nehéz ugyanis beszabályozni a dolgok működését úgy, hogy már a különböző ételmennyiségek kiegészíteseként van szükség csak a tejre.

Van azért persze jó oldala is a hozzátáplálásnak, például az, hogy soha ennyit nem nevettünk még Mackó apukájával, mint amennyit mostanában derülünk egy-egy kajálásnál. Lassan belejövök a különböző babakaják itthoni kotyvasztásába is, és annak ellenére, hogy megszűnt valami exkluzív viszony Macifiú és köztem, kifejezetten örülök neki, ha látom, hogy a másoknak mekkora örömet okoz, hogy a kisfiamat etetik.

Meg kell tanulni minden újban meglátni a jót

félszülinap 2010/02/09

Szinte hihetetlen, hogy fél évvel ezelőtt ilyenkor még a kórházban ismerkedtünk Mackóval, miközben az apukája hevesen tejet fakasztott a munkatársakkal. Akkoriban teljesen elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha is sikerül majd fájdalom nélkül felülni az ágyban és fájdalom nélkül szoptatni. Hamar eltelt ez az első félév, és néha amennyire siettettem az időt, hogy minél inkább lássam Maci fejlődését, most már annál inkább lassítanám a perceket. Jó lenne minél többet magamba szívni ebből az időszakból, amikor annyira jó nézni, hogy a fiam minden nap valami újat fedez fel, alakul a személyisége, és az élet legegyszerűbb dolgai teszik a legboldogabbá.

paramami beindul 2010/01/27

Azt kell mondjam, hogy a magammal kapcsolatos elvárásaim tekintetében egészen eddig teljesen jól álltam. Ábci megszületése előtt ugyanis azt hittem, hogy éjjel-nappal parázni fogok, és – mivel jó hipochonder vagyok -, rendre különböző betegségeket magyarázok majd be szegény gyereknek. Ehhez képest igazi pánikroham eddig nem volt, és eltekintve attól az egy alkalomtól, amikor Mackó válla először megroppant és az én szívem elkezdett zakatolni, tulajdonképpen nem is akartam ok nélkül hívni az orvost. Sőt, olyan esetben sem hívtunk végül orvost, amikor már Maciapu is megemlítette a lehetőséget. (Na jó, az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy heti szinten csetelek K-val, aki gyerekorvos )

Egészen mostanáig nem paráztam, mert a napokban észrevettem már magamon, hogy aggódom kicsit. Mackó ugyanis nem forog. Szűk két hét múlva 6 hónapos lesz, és attól a pár alkalomtól eltekintve, amikor hajlandó volt a hasáról a hátára fordulni, egyszerűen nem csinálja, amit kellene. Mi persze tudományosan közelítjük meg a témát: Mackót ösztönözzük, bízatjuk, no és tornáztatjuk. A legviccesebb az, amikor ott fekszünk mellette a szőnyegen az apjával, és próbáljuk rávenni a forgásra, de nem megy. Lebegtetjük előtte a játékokat, cuppogunk, mosolygunk, tapsolunk – Maci örül, nevet, kapálózik, csúszik a hátán/hasán, de esze ágában sincsen fordulni. Ehelyett inkább imád ülni, a minap pedig azon kaptam rajta, hogy a négykézláb állással próbálkozik. Magától persze nem ül még fel, de megtámasztva már egész hosszú ideig ül és játszik. Jókedvű, kiegyensúlyozott, egészséges. Persze, ahogyan a nagyanyám szokta mondani, a vezérhangya azért megindult a fejemben, és be kell valljam, hogy aggódom, hogy nem jó ez így. Annyit lehet hallani a mozgásfejlődésben nem észrevett hiányosságok és a későbbi tanulási zavarok összefüggéseiről, plusz a hiúságomnak sem tesz jót, hogy az én kisfiam, aki mindent annyira jól csinált eddig, azt vajon miért nem érdekli forgás.

Persze az is lehet, hogy csak nem annyira eredménykényszeres, mint a parás kicsi mamikája.

cumi-ügy 2010/01/13

Macifiú valahogy úgy áll a cumival, mint én annak idején a cigivel. Azért nem szoktam rá háromszori rágyújtás után sem, mert tudtam, hogy borzalmasan nagy erőfeszítést igényelne részemről a hozzászokás. Persze valójában nem tudom, hogy a fiam mit gondol a cumizásról, mindenesertre láthatóan nem tud vele mit kezdeni. Próbálja, próbálja, de mégsem az igazi. Sokáig azt gondoltam, hogy ez így jó, ahogyan van, mostanra viszont kicsit árnyaltabbá vált a kép.

Az igazsághoz hozátartozik, hogy én kezdettől fogva idegenkedtem a cumitól. Egyrészt azért, mert lelkes kismamaként végigolvastam a szoptatási tanácsadók (főleg a La Leche Liga és a Kismama magazin) kirohanásait a cumi ellen, másrészt pedig valahogyan soha nem tudtam elhinni, hogy egy agyonmosott, szétrágott szilikon vagy latex darabka eléggé tiszta tud lenni. Maci megszületésekor persze leginkább a cumizavartól tartottam (lásd: szakirodalom), és rendesen féltettem is a szoptatás leendő sikerét, mivel Ábci minden igyekezetem ellenére cumisüveget kellett, hogy kapjon másfél napig a kórházban. Itthon aztán kicsit más lett a helyzet. Főleg az apukája hatására 3 hetes korában kipróbáltuk a cumit. Láss csodát, a dolog működött, és még szoptatási zavar sem lett belőle. Kellőképpen leszedálta az éppen nyűgösködő gyereket, ami pár napig mindkettőnket (Maciaput és engem is) arra indított, hogy cumi nélkül már el sem indultunk itthonról.

Nem tudom felidézni pontosan, hogy mikor és hogyan kopott ki a cumi a mindennapjainkból, de valahogyan összefüggésben van azzal, hogy Mackó 2 és fél hónaposan elkezdett intezíven nyáladzni, mi pedig rendre elhagytunk 3 cumit is a lakásban valahol.  Mára már ott tartunk, hogy Ábci nem tudja, hogy mit kell vele csinálni. Ez tegnap derült ki, amikor az esti altatásnál, utolsó fegyverként kénytelen voltam bevetni az eddig csodafegyverként tisztelt cumit. Korábbi tapasztalaimból kiindulva azt gondoltam, hogy cumit adni neki olyan hatásos lesz, mint szúnyogra ágyúval lőni. Két hónapos korában annyira mágikusan oldotta meg a cumi a nyűglődéseket, hogy azt gondoltam, most is hatni fog a jedi trükk. A várt hatás azonban elmaradt. Mackó az első mozdulatával kivette a cumit a szájából és elkezdett vele játszani, de leginkább a keményebb szélét rágcsálta az újonnan kinőtt fogaival. Ma a délutáni alvásnál ismét próbálkoztam vele, de az eredmény hasonló volt: a fiam nem tud mit kezdeni a cumival.

Tulajdonképpen örülnöm kellene a dolognak, hiszen így eggyel kevesebb rossz szokással kell majd megharcolnunk később, ráadásul soha nem sikerült megbarátkoznom a cumival a szájukban rohangáló tipegők játszótéri látványával, akiknek eszük ágában sincsen beszélgetni másokkal. Aggaszt ugyanakkor, hogy nekem pár hónap múlva vissza kell mennem dolgozni minimum félállásba, és akkor Macinak a leendő bébiszityónkkal kell majd napközben valahogyan álomba szenderülni, aki viszont nem lesz szoptatósdajka. Meg kell tehát tanítani neki valamilyen módszerrel, hogyan aludjon el szoptatás nélkül, és jelen esetben sajnos semmi jobb nem jutott eszembe, mint a cumi. Mackó viszont nem éri be a második legjobb-bal. Neki az igazi kell.

A kis maximalista

hang a dobozból 2010/01/11

Talán nem sértek vele nagy blogtitkot, ha elmondom, hogy Mackó apukája egy tévénél dolgozik, így aztán itthon már fel sem tűnik igazán, ha a hangját halljuk a dobozból. Macifiú persze még nem igazán tud mit kezdeni a tévéprogramokkal, így aztán nem is szokta az apukája műsorait nézni. Érdekes viszont, hogy ma kivételesen apa hangja egy másik dobozból, a számítógépből jött, ami hirtelen nagyon elgondolkodtatta Mackót. Amint megszólalt az apukája hangja egy internetes rádióból, Mackó a képernyőre szegezte a tekintetét, és hangos hö-hö kiálltásokat hallatott. Bármivel próbáltam elterelni a tekintetét,  a figyelme mindig visszatért az apukájához.

média- és apafüggő

összevesztünk 2010/01/11

Most először mióta megszületett Maciboj és én összevesztünk. Olyan ugyanis eddig is volt már, hogy vagy én voltam mérges, vagy ő, de most sikerült oda és vissza megvalósítanunk a dolgot. Történt uyganis, hogy a kisfiam egyszerűen nem volt hajlandó elaludni tegnap este. Bevetettem mindent: volt ringatás, éneklés, mesélés, szoptatás, de minden egyes alkalommal, amikor a feje elérte a kiságy matracát, a szeme kipattant, és ha ez még nem volt elég rögtön sírásra is görbítette a száját. Kábé másfél óra elteltével feladtam és kijöttem a szobájából, amire hangos ordítás lett a válasz 3 másodpercen belül. Tudom, hogy nem szabadott volna, és így utólag gyötör is miatta a lelkiismeret-furdalás, de egyszerűen nem bírtam tovább a feszkót. Pár perc múlva aztán összeszedtem magam és kihoztam a nappaliba Mackót, hogy akkor legalább legyen velünk, amíg vacsorázunk, hátha abba kicsit belefárad. Ekkor vettem észre, hogy nem csak én, de a fiam is zabos. Ott ült a hordozójában, beszívta az alsó ajkát és végig, egész vacsora alatt tüntetően csak az apját bámulta. Végül neki is kellett lefektetni. A nagy durca egyébként éjfélig tartott, amikor Mackó pont amikor már elaludtam volna, hirtelen álmában felsírt, és csak azzal lehetett megnyugtatni, hogy az anyukája puszilgatta és ringatta.

Na ilyen egy oroszlán gyerek skorpió aszcendenssel.

ám legyen 2009/10/28

Macifiú kb. fél órája üvölt, megvolt a azoptatás, a dúdolgatás, a rázogatás, a szellőztetés, a pelenkázás, de ő üvölt rendületlenül, és szinte már látni, ahogyan lilul a feje. Csüggedten és egy hatalmas sóhaj közepette Macifiú apukájára néztem:
- Most mit csinálunk ezzel a gyerekkel? – a másodperc tört része alatt jött a válasz:
- Felneveljük.

Hát ja.