8. hónap 2010/04/19

Megint elmaradtam a szokásos hófordulós poszttal. Mentségemre legyen mondva, hogy nagyon sok minden történt megint a közelmúltban. Először a bébiszitter keresés tartott lázban, aztán azon aggódtam, hogy mikor megyek vissza dolgozni és hogyan. Mackó mindeközben növöget, április 8-án 9680 grammot nyomot. A hosszát nem nagyon tudom lemérni, de valahol 76 és 78 körül mozog. Mozog, mert a gyerek tényleg mozog, mostanra egy igazi perpetuum mobile lett. Felfedezte a forgás tudományát, amit még éjszaka is szorgalmasan gyakorol (nagy örömünkre, mert félálomban ugyanis néha elfelejt hasról visszafordulni, hason viszont nem tud aludni, így aztán marad az éktelen vonyítás a segítségért), az utóbbi pár napban pedig az a kedvenc elfoglaltsága, hogy ülésből négykézlábra áll, majd pedig visszaül.

A korábban annyira nyugis kissrác mostanra egy időzített bomba lett, ami mellett semmi másra nem tud figyelni az ember, legyen az házimunka, email vagy egy telefonbeszélgetés. Ez a szokásosnál is fárasztóbb, mivel a hónapok múltával anyuka is kezd már egy kicsit befordulni. Nem is olyan régen olvastam egy amerikai cikket (bocs, hogy nincsen link, de lusta vagyok előbányászni) arról, hogy az anyukák a baba 5 hónapos korában szoktak befordulni. A szülés után 5 hónappal már a napi tevékenységek többsége rutinná válik, elkezd hiányozni nekik a felnőtt társaság, és ilyenkorra szokott a család is betelni a csecsemő újdonságával magára hagyva ezzel az anyát. Nálunk annyiból más a helyzet, hogy egyrészt kicsit kitolódott ez az időpont, másrészt viszont sok segítségünk a családtól eddig sem volt (erről nem ők, hanem a körülmények tehetnek), így aztán a segítség elmaradása nem jelentkezett akkora erővel. Azt hiszem meg kell tanulnom kkinyílni ismét a világ felé. Az elmúlt 9+8 hónap teljesen a befelé fordulásról szólt, most ismét kell egy kis idő, hogy ismét ki tudjak nyílni, és az egyetlen társaságom ne csak Mackó és az apukája legyen.

végtére is itt a tavasz

gluténpara 2010/02/22

Kicsit szégyellem magam, amiért nem tudtam kivárni Mackó 6 hónapos korát a hozzátáplálással. Annyira keményen belém ivódott a sok szakirodalom végigolvasását követően, hogy egészen 6 hónapos korig Mackó még egy csepp vizet sem kaphat az anyatejen kívül, hogy kemény lelkiismeret-furdalások közepette kezdtük el az első almaevészeteket. Nem is tudtam igazán, hogy a kíváncsiságom hajt-e jobban, vagy az aggodalom, hogy szerintem Macifiú nem gyarapodott olyan ütemben, mint korábban (halkan mondom, hogy az utóbbival elvileg nincs is hivatalosan semmi baj). A dolog mindenesetre megtörtént, bár azóta már a védőnő rosszalló pillantásait is be kellett zsebelnem a szörnyen meggondolatlan cselekedetemért.

furdalás 2010/02/20

Az anyaságban a nagyon sok jó dolog mellett van egy kevésbé jó is, a lelkiismeret-furdalás. Nehéz mindent jól csinálni, nehéz minden elvárásnak megfelelni, de a legnehezebb talán – legalábbis számomra – a saját elvárásaimnak megfelelni. Hihetetlen nagy terhet ró néha rám, hogy Mackó mellett sokkal inkább érzem, mint valaha is előtte az életemben, hogy minden pillanat egyszeri és megismételhetetlen. Korábban már írtam, de tényleg igaz is: jó lenne minél több pillanatot bevésni az emlekezetembe, jó lenne Mackónak mindig a maximumot nyújtani, jó lenne alapos és következetes szülőnek lenni, jó lenne elkényeztetni és okosítani is egyszerre, és persze jó lenne, ha minderre idő is jutna. Ehelyett marad az állandó lelkiismeret-furdalás, mert egyáltalán nem emlékszünk minden pillanatra, mert nem csinálunk elég fotót, mert nem éneklünk minden altatásnál, mert többször elblicceljük a Ringatót, mert nem gyakoroljuk a babamasszázst, mert nem  megyünk minden nap sétálni, vagy mert nem vagyunk következetesek a hozzátáplálással. Nem tudom, hogy mindig ilyen lesz-e, mindenesetre eddig úgy tűnik, mintha a lelkiismeret-furdalás a szülő alapprogram szerves része lenne. A kérdés csak az, hogy vajon ez a szükséges rossz, ami az embert folyamatosan arra készteti, hogy a maximumot nyújtsa, vagy az én alapprogramom hibás, és majd pár év múlva a 2.0-ás verziónál kijavítjuk a hibát.

Addig is sokkal több fényképet kell készítenünk.

paramami beindul 2010/01/27

Azt kell mondjam, hogy a magammal kapcsolatos elvárásaim tekintetében egészen eddig teljesen jól álltam. Ábci megszületése előtt ugyanis azt hittem, hogy éjjel-nappal parázni fogok, és – mivel jó hipochonder vagyok -, rendre különböző betegségeket magyarázok majd be szegény gyereknek. Ehhez képest igazi pánikroham eddig nem volt, és eltekintve attól az egy alkalomtól, amikor Mackó válla először megroppant és az én szívem elkezdett zakatolni, tulajdonképpen nem is akartam ok nélkül hívni az orvost. Sőt, olyan esetben sem hívtunk végül orvost, amikor már Maciapu is megemlítette a lehetőséget. (Na jó, az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy heti szinten csetelek K-val, aki gyerekorvos )

Egészen mostanáig nem paráztam, mert a napokban észrevettem már magamon, hogy aggódom kicsit. Mackó ugyanis nem forog. Szűk két hét múlva 6 hónapos lesz, és attól a pár alkalomtól eltekintve, amikor hajlandó volt a hasáról a hátára fordulni, egyszerűen nem csinálja, amit kellene. Mi persze tudományosan közelítjük meg a témát: Mackót ösztönözzük, bízatjuk, no és tornáztatjuk. A legviccesebb az, amikor ott fekszünk mellette a szőnyegen az apjával, és próbáljuk rávenni a forgásra, de nem megy. Lebegtetjük előtte a játékokat, cuppogunk, mosolygunk, tapsolunk – Maci örül, nevet, kapálózik, csúszik a hátán/hasán, de esze ágában sincsen fordulni. Ehelyett inkább imád ülni, a minap pedig azon kaptam rajta, hogy a négykézláb állással próbálkozik. Magától persze nem ül még fel, de megtámasztva már egész hosszú ideig ül és játszik. Jókedvű, kiegyensúlyozott, egészséges. Persze, ahogyan a nagyanyám szokta mondani, a vezérhangya azért megindult a fejemben, és be kell valljam, hogy aggódom, hogy nem jó ez így. Annyit lehet hallani a mozgásfejlődésben nem észrevett hiányosságok és a későbbi tanulási zavarok összefüggéseiről, plusz a hiúságomnak sem tesz jót, hogy az én kisfiam, aki mindent annyira jól csinált eddig, azt vajon miért nem érdekli forgás.

Persze az is lehet, hogy csak nem annyira eredménykényszeres, mint a parás kicsi mamikája.

dupla 2010/01/01

Sikerült mindjárt egy jelentős teljesítménnyel indítani Macifiúnak az új évet: a ma esti mázsálásnál ugyanis kiderült, hogy 7900 grammot nyom, azaz megduplázta a születési súlyát. A külső szemlélődő számára ez nem tűnhet annyira nagy dolognak, a szoptatási számmisztika szerint azonban ez egy jelentős mérföldő, a csecsemőknek ugyanis 6 hónapos korukra illik megkétszerezni a születési súlyukat, egy évesen pedig ideális esetben a háromszorosát nyomják a kezdősúlyuknak. Noha az ember hajlamos arra, hogy úgy tegyen, mintha nem tulajdonítana nagy jelentőséget az efféle  fejlődésbeli elvárásoknak, engem mindenesetre megnyugtat, hogy a dolgok a jó irányban haladnak.

dupla élvezet (:

4. hónap 2009/12/09

Macifiú december 8-án lett 4 hónapos. Saját mérésem szerint 7200 gramm és 69 centi. Mostanra már biztosan nyúl tárgyakért, a hang felé fordul, az őt érdeklő dolgoat követi a szemével és rengeteget mosolyog. Mostanában a nevetéssel is próbálkozik, ilyenkor azonban gyakran csuklás lesz a vége. A csuklás egyébként még mindig mumus. Ábel már a hasamban is rengeteget csuklott, és mind a mai napig naponta legalább egyszer rátör a roham. Az eddigi tapasztalataim szerint viszont ez a babákat sokkal kevésbé viseli meg, mint gondolnánk, ráadásul szoptatással pár perc alatt el is múlik. Napirendünk még mindig nincsen, és nem tudom eldönteni, hogy ez az igény szerinti szoptatás miatt van-e, vagy azért, mert én nem vagyok eléggé következetes. A szoptatás is kezd egyébként megváltozni, egyrészt sokkal nehezebb néha a gyereket rávenni az evésre (a számára érdekesebb dolgok most már könnyen elvonják a figyelmét), másrészt pedig a 4. hónap betöltésével rajtam is egyre kisebb a nyomás, hiszen Ábel most már kaphatna könnyebben kiegészítő táplálékot is.

Persze ez még korántsem a tejpara vége

fordul a világ 2009/12/08

Teljesítménykényszeres szűz vagyok, és noha próbálom ettől legalább a fiamat megkímélni, ez nem mindig sikerül. Így van ez például Macifiú mozgásfejlődésével kapcsolatban is. Próbálok ugyanis nem aggódni azon, hogy a kiskrapek mikor csinál már végre ezt meg azt, de óhatatlanul is állandóan hasonlítgat az ember, különösen, ha más szülőkkel találkozik. Ezekből az összehasonlításokból Maciboj egyébként általában jól jön ki, ennek ellenére azonban mindig van aktuális para, a negyedik hónapot elérve ez a átfordulás. Ugyan a védőnőnk és a doki nénink szerint teljesen OK, hogy Ábci nem foglalkozik túl sokat ezzel, a szakkönyvek hemzsegnek a tanácsoktól, hogy mit tehet a szülő, hogy elősegítse gyermeke mozgásfejlődését. A forgáshoz például azt mondják, hogy érdemes átfordítani a babát a hátáról az oldalára a lábánál fogva naponta több alkalommal is (ezt rendszeresen csináljuk), illetve jobb pillanatokban hasra tenni (a mi fiunk ezt csupán pár percing hajalndó eltűrni, utána hangosan nyüszögni kezd). Ábel a negyedik hónapfordulója előtt már napokkal lelkesen gyakorolta magától is az átfordulást, látványos volt, ahogyan hason a lábával próbálja magát átfordítani… A történetünk eme pontján azonban ismét a kényszerességem kap hangsúlyt, amennyiben lelkes anyaként videófelvételen próbálom megörökíteni (kéretik hangosan nem röhögni) a fiam első átfordulásást. Számtalan sikertelen forgási kísérlet és pár perces, hangos nyögésekkel tarkított videófelvétel után Ábel Zsombornak éppen akkor sikerült átfordulnia, amikor vendégségben voltunk a nagymamámnál, és kamera még a közelben sem volt. Letettem a szőnyegre, egyszerűen fogta magát és átlendült. Azt pedig már meg sem tudom mondani, hogy kettőnk közül vajon ki lepődött meg jobban. Mindenesetre ügyes volt, szabályos, és teljesen időszerű. A negyedik hónapfordulója előtt másfél héttel.

Ahogyan a nagykönyvben meg van írva.

tejpánik 2009/11/17

Régóta szerettem volna már írni a szoptatásról, mint a friss anyukaság egyik legmeghatározóbb élményéről, de ezzel kapcsolatban annyi a gondolatom, hogy gigászi feladat mindet egy posztba sűríteni. Számomra a szoptatás fontos dolog, mert felérem ésszel, hogy a gyerekem számára mind testi, mind lelki szempontból ez a legjobb, ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, hogy a szoptatás minden pillanata lelkileg felemelő élmény lenne. Nem tartom helyesnek, ha valaki csupán kényelmi szempontból nem szoptatja a gyerekét, de utálom azokat, akik egyfolytában aggódó arccal fordulnak minden friss anyuához, hogy “ugye anyatejes”. Ennél már csak az bírja jobban felnyomja az agyam, amikor valaki arra kérdez rá, hogy van-e elég tejem? Egyrészt legszívesebben leordítanám a fejét, hogy mi a franc közöd van hozzá, másrészt viszont néha én is szívesen kérdeznék a témáról, hogy ki, hogyan csinálta.

mintaszülők 2009/11/13

Ha már szó volt a mintagyerekekről, akkor álljon itt néhány szó a környékünkön lakó mintaszülőkről. Az élmény eléggé friss, így az elfogultság mértéke a szokásosnál is nagyobb, mert noha Macifiúval délután sikerült aludnunk egy kicsit, a délelőtti játszóterezést így sem sikerült kiheverni.

Reggel fél 7-kor, amikor Maciapu épp a reggeli neocitránját itta, azon panaszkodtam, hogy mostanában bezártnak érzem néha magam. Program lenne elég, meg ismerős is, akit meglátogathatnánk, de Maciboy így is sokat van távol a háztól, én meg ugye masszívan próbálom építeni a napirendjét, így aztán nem jó az, ha sokszor megyünk mindenfelé. A nagy önsajnálatom végül odáig fajult, hogy elmentem sétálni délelőtt az egyik környékbeli anyukával. Ő kicsit olyan itt nálunk, mint a Sex and the cityben a new yorki úridáma, akivel jóban kell lenni, ha valaki is akarsz lenni.

A séta jó volt, megbeszéltük a gyerekes gondokat, semmitmondó társalgás, de a paramamik lelkét melengeti. Elkanyarodtunk a játszótérre is, ahol kiderült, hogy kísérőm mindenkit ismer, így aztán 10 perc után már én is ismertem mindenkit. Látásból eddig is köszöngettünk már egymásnak (hiába, nem nagy hely ez a Pomáz), de beszélgetésig soha nem jutottunk el. Utólag azt kell mondjam, bárcsak ne is jutottunk volna. Egy óra alatt ugyanis a hülyeség mélységes mély bugyrait sikerült kimerítenünk oltástémában, és ha nem lépek időben, akkor beszerveztek volna egy MLM előadásra is.

Első lépésben a legidegesítőbb az volt, hogy a megjelent szülők mind mintaszülők voltak. Karrierjüket (?) feladták, most alig van pénzük, de a lényeg úgyis a gyerek, otthon ülnek már minimum 2 éve, nagy átlagban most újítottak be kistesót, tehát az elkövetkező 3 évben munkahelyi szocializációs kényszerük nem lesz. Megszállottan várják a kormányváltást, és ami a legviccesebb: engem holmi szentként tisztelnek, miután kiderült számukra, hogy Maciapu a egy konzervatív médiumnál tengeti napjait. Rá kellett jönnöm, hogy ebben a “természetes szülők nagyon magyar nevű gyerekekkel” klubban valóságos nagyasszony lehetnék. Enyém lehetne a jog, hogy irányt mutassak, hogy véleményt alkossak, programokat szervezzek, a társaságot bővítsem és igazi mintaszülő legyek mások számára. Ehelyett én hazasunnyogtam és gyorsan felhívtam Maciaput, hogy elsírjam neki, hogy mostantól a lábam sem merem majd kitenni a házból, ha süt a nap.

Pedig holnap sütni fog.